2012. november 11., vasárnap


Az alma meséje

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma.
Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van - nem tud odáig felugrani.
- Kárr - kár! Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.
- Hallod-e, Varjú koma! - kiáltotta a Nyúl. - Szakítsd le nekem az almát.
Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.
- Köszönöm szépen, Varjú koma! - kiáltotta Nyúl, és fel akarta venni az almát, de az - uramfia, mit látnak szemei?! - szusszant egyet és elszaladt.
- Hát ez meg miféle csoda?
Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
- Állj meg, állj meg! - kiáltozott a Nyúl. - Hová viszed az almámat?
- Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
Nyúl odaugrott Sündisznócskához.
- Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!
Odarepült hozzájuk a Varjú is.
- Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!
Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta: - Ez az én almám, az enyém!
Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút...
Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:
- Mi történik itt ?! Mi ez a lárma?!
Azt felelik neki a verekedők:
- Medve, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:
- Ki találta az almát?
- Én ! - felelte a Nyúl.
De ki tépte le a fáról?
- Bizony, hogy én! - károgta a Varjú.
- Jól van. De ki kapta el?
- Én kaptam el! - kiáltotta a Sündisznócska.
- Nos hát akkor - ítélte a Medve ? mindhármatoknak joga van az almára.
- De csak egy almánk van! - kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
- Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.
Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:
- Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!
Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált. - Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.
A másodikat a Varjúnak adta.
- Ez a tiéd, mert te tépted le.
A harmadik darabot ő nyelte le.
- Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.
A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.
- Ez a tiéd, Medve.
- Ugyan, miért ő - ámuldozott a Medve.
- Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket !
És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése