Az ing meséje

 

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt, olyan régi korban, hogy ma már csak ókornak mondják, egy szokás. Ez a szokás abból állt, hogyha valakinek nagyon nagy bánata volt, megszaggatta ruháját. Ingébe belehasított, elszaggatta. Fejére hamut szórt. Így mutatta meg a többi embernek, mennyire fáj a szíve. Nem kell a külső pompa, mert szívében olyan fájdalom lakozik, amit nem pótol semmi.
Az ókorban, amikor, így fejezték ki a lelki fájdalmukat az emberek nagyon értékes dolog volt a szövet, és a gyolcs. Az egyiptomi fehér gyolcs volt a legértékesebb, mert az egyiptomi emberek tudtak kenderből, lenből szép kelmét készíteni. Az ókorban nem árulták a boltokban a festékeket. 
A szövetet különböző növények és tengeri csigák megfőzött levében áztatták, attól lett a kelme színes. Nem volt sok szín, amit használhattak volna. Lehetett a ruha fehér, kék, lila, vagy bíbor színű. Mind a mai napig megvan a jelentése minden színnek.
A fehér a tisztaságé, a kék a szabadságé, és a jóságé, a lila a hit, a remény színe, a bíbor pedig, mivel annak a festéke volt a legdrágább, a gazdagságé.
Egyszer volt, hol nem volt, ám mégis volt, egy király, aki a fejébe vette, hogy megkeresteti a boldog embert, attól kéri el az ingét! Úgy gondolta, ha a boldog ember ingét viseli, akkor őt is átjárja majd a boldogság.
Szétküldte királyságában a kereső embereit.
Vitték is hamarost elé az első embert!
− Uram királyom, én boldog ember vagyok, mert sok aranyat, ezüstöt gyűjtöttem, itt az ingem viseld! – mondta a kereskedő.
− Aranyam, ezüstöm nékem is van.− válaszolta király, nem kell nékem a te inged!
Vitték hamarosan elé a második embert.
− Uram, királyom, életem kezedbe ajánlom, én boldog ember vagyok, mert sok földem van, sok cselédem, sok szobrot öntettem aranyból, ezüstből! − mondta a földbirtokos.
− Nem kell nékem a te inged! – válaszolta a király.
− Van nékem földem, cselédem, az öntött szobraid nékem nem kellenek.
Egyszer csak a király elé állt egy ember!
− Uram, királyom, nékem semmim sincsen, csak szívemben hit, remény, szeretet. A lelki béke minden kincsem!
−Te vagy az én boldog emberem! − kiáltott fel örömében a király! !
− Add nekem az inged! − kérte a király a boldog embert.
− Uram, királyom, nagyon sajnálom, de nékem ingem sincsen!


Te, kedves olvasóm, hallottad-e már a szólást: „Milyen ing van ma ezen az emberen?” Mit jelenthet? „Ruha teszi az embert?” Igaz-e? 
Te, kedves olvasóm, hogyan fejezed ki a bánatodat, hogyha sérelem ér? 
Ugye nem úgy, mint az ókorban élő emberek, ha nem úgy, akkor hogyan? 
 

Az írás meséje

 
Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt egy ember, Samu, aki nem tudott írni. Olyan réges-régen élt a Földön, amikor még az emberek csapatokban vándoroltak élelmet keresve.
Amikor a holdfény megcsillantotta első sugarát, ott tértek nyugovóra, ahol búvóhelyet leltek a hideg és a vadállatok elől. Ma úgy emlegetjük őket, ők voltak az ősemberek. Az ősemberek nem tudtak írni, sem olvasni, nem is lett volna mit, nem volt vésve egyetlenegy rovás sem, nem volt még leírva egyetlen egy betű sem.
Egyszer, olyan nagy eső esett, hogy még azt a tüzet is eloltotta, amit a barlang bejáratánál raktak az ősemberek, hogy annak a fényével elriasszák a vadállatokat, annak a melegénél megmelegedjenek.
Samu, belemártotta kezét a vizes koromba, és a kormos tenyerét a barlang falához nyomta. Csodálkozva látta, pontosan olyan lett a falon a forma, mint az ő keze formája! 
Másnak is megtetszett ez a játék, volt, aki kormos ággal rajzolt, a másik színes földet talált, azzal rajzolt képeket, jeleket a barlang falára. Sok ősember úgy gondolta, jobb lesz, ha éles kővel, csonttal belekarcolja üzenetét a sziklába!
Telt múlt az idő, már Samu dédunokájának a dédunokája is megöregedett, mikor nedves agyagba jeleket rajzoltak ék alakú fával. Mikor a cserép kiszáradt, akkor is lehetett látni rajta a bevésett jeleket. Vitték magukkal, ahogyan Te is viszed magaddal haza az iskolából a könyvedet, füzetedet. Akkor, már iskola is volt, nagyon nagy dicsősség volt odajárni!
Aki elvégezte az iskolát, írnok lett, és tisztelettel vette körül a többi ember. Sokféle módon írtak az emberek, akik Samu után, és mi előttünk éltek a Földön. Egyszer csak, minden hangnak, amit az ember ki tud adni magából, egy jele lett. Ez a betű!

Te, kedves kis olvasóm, hallottál -e arról, hogy ki írt Mózes kőtáblájára?
Tudod-e mi az a Szentírás?
Szeretsz-e írni? Szeretsz-e rajzolni? Mindenki tud rajzolni, mindenki meg tud tanulni írni és olvasni, ki lassabban, ki gyorsabban! Te már sokat gyakoroltad?