A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
- Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel
csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S
akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett,
hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy
valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a
szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje
hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót.
Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is
fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt
ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi
éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az
alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette,
hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette
mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és
mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember
álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett,
puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S
míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a
csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
- Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi
cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele.
Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok
mondogatták is egymásnak:
- Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember
csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt
hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát
még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott
zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat,
ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint,
mint gyerekkorában.
Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a
jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak
szelíden belemosolygott hófehér szakállába.
Zelk Zoltán meséje
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése